Rázópad

Nem is olyan rég, körülbelül egy hónappal ezelőtt még megszeppenve, elkerekedett szemmel írtam arról, milyen ijesztő is az, hogy rögtön elsőre tökéletes műábra házit kell beadnunk. Azóta csak cirka harminc nap telt el, de a nézőpontom (és szerimtem az évfolyamról még sokunké) gyökeresen megváltozott, talán mondhatni: belerázódtunk. Tudjuk már: a műábra házi szövegmezejére a tárgy rovatba nem szerencsés "Általános járműgéptan"-t írni, a Merlin jóbarátunk, a mérés mindenkor hibával terhelt (és különben is: egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés, stb...), tudjuk milyen érzés várni, vajon visszadobják-e órák izzadságos munkájával megalkotott rajzunkat, tudjuk, milyen mérni, majd könyvet jegyezni, majd leadni, aztán esetleg vissza is kapni, tudjuk, hogy az egyetemen mindent "könnyű belátni", tudjuk, milyen egész nap zéhára tanulni, este pedig zéhát írni úgy, hogy minden, amit előzőleg tanultunk, lepedőkötéllel kiszökött az agyunkból és leereszkedett a fülünkön keresztül a CH Max, vagy a Kahuszonhat padlójára. Megtanultuk (vagy legalábbis rájöttünk, hogy meg kéne tanulni) megosztani a figyelmünket az előadó és a prezentáció közt, több PDF segédletet, jegyzetet és példatárat láttunk már, mint eddigi életünkben összesen, levlista tagságaink és tanszéki honlap accountjaink hatására ötször annyi jelszót kell fejben tartanunk, ki tudjuk adni a déix per dété deriválási operátor útját, és mi sem találtunk hibát azokban a koncentrikus körökben a táblán. Azonban ahogy sokszor megesett már velem, biztos vagyok benne, hogy most is megfog: fél, vagy akár egy év múlva visszagondolva a mostani helyzetemre azt fogom gondolni, milyen kis naív zöldfülű voltam. Mindenesetre most úgy érzem, talán menni fog.*

*Vagy nem. :D