Amikor az ember... bocsánat, gólya egyetemre kerül, sok fogalom átértékelődik, egy pár megszűnik, születik is néhány. Eddig a legszembetűnőbb a házi feladat fogalmának drasztikus megváltozása. Gimiben ha feladtak valamit, már akkor is ceruzánkba dőltünk, ha az olvasandó fejezet mondjuk meghaladta a 15 oldalt, vagy épp egy 20 másodfokú egyenletet kellett elvégezni. Aztán ha nem csináltuk meg, elég volt szépen pislogni, és kaptunk haladékot, vagy legrosszabb esetben kaptunk egy hiányt. De hohó, mit sem sejtettünk akkor még a mérnökök világáról, ahol igaz, a tanárok kollégának szólítanak minket, de pechünkre ezzel együtt kollegiális szintű tudást is várnak el tőlünk - már ami a műszaki rajzokat, műábra házikat illeti. Szolidan felhívják figyelmünket a höfö elérési helyére (természetesen a neten), a gólya el is zarándokol oda egérmutatójával, majd csak nézi, nézi hosszú perceken keresztül a feladatokat, és azon gondolkodik: "Ez másoknak kisujjból kirázva megy? Csak én nem vagyok mérnöknek való? És egyáltalán hogy várhatják el, hogy rögtön elsőre tökéleteset alkossunk?" Fogja az előző generáció egyetemi éveiből visszamaradt néhány A3-as dipa egyikét, bizonytalanul, mindent gondosan megmérve meghúzza a keretet, meg is számozza, meghúzza az első vonalat, majd a másodikat, megvan az első kör középpontja. Kész a két kör, és itt megáll a tudománya, a határidő viszont könyörtelenül masíroz felé. "Kérem, én csak egy kis gólya vagyok, nem okleveles mérnökmester!" gondolja magában.Mérnöknek lenni hatalmas önállóságot feltételez, tudom. Úgy látszik, ez szépen lassan kezd is előbukni... Gondolom, megszokható, de így elsőre azért kicsit mellbevágó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése