Klimax, Stressz, Kárpediem

Közeleg a tél, a Gellért tér villanyoszlopain már ott olvadoznak az őszi melegben a karácsonyi díszkivilágítás fenyőfényei. Azonban a gimivel ellentétben most nem egyre inkább ünnepi lázban égve várjuk a téli szünetet, és nem is csak egy kicsivel durvább fél évi hajtás van a nyakunkon. Ha le kéne írnom az évfolyam hosszú távra kivetített kedélyingadozását (mert az rövid távon természetes, hogy -mintha klimaxolnánk- egyik nap úgy érezzük, nem lesz itt semmi gond, megcsináljuk, a következő nap meg már az OKJ-k listáját bújjuk), úgy tudnom összefoglalni, hogy eleinte mindenki lelkes volt, aztán ez egyre inkább fordult át fásultságba, kétségbeesésbe, lemondásba. Anyu már év elején azt mondta, "ha ez nem jön össze, akkor sincs vége a világnak, akármennyire úgy érzi most az ember". Akkor nagyon nem tudtam neki hinni, hiszen óvodás korunk óta egy kötelező úton járunk, alternatíva nélkül. Ez a világunk, így természetes, hogy vége van, ha kiesünk belőle. De az óraközi beszélgetések alatt többen ugyanarra a véleményre kerültünk: most már valóban nem jelentene apokalipszist. Szóval kimondható, hogy most érkezett el az évfolyam arra a pontra, amikor megjelennek a választás helyességét erősen megkérdőjelező vélemények. Aki küzd, az még teszi reflexből, aki nem, az egyre inkább elmaradozik. Egyetemre menni olyan, mint a fronton harcolni: tisztelt rang a hallgatóé, de mindenki úgy vállalja, hogy tudja bármikor ottmaradhat bajtársa, vagy akár ő a csatatéren. Egyik napról a másikra élünk, és furcsa, ahogy zh előtt a jegyzet aranyat ér, utána viszont az előadó küszöbén átlépve értéktelen papírrá válik. Új világ, nagyobb kihívások - csak, hogy közhellyel éljek - ezt kell szeretni (?).